A megszállott lány esete

1936. február 13-án a 19 éves Giuseppe Verardi holttestét a Siano és Catanzano közötti híd alatt találták meg, Olaszországban. A ruhái szétszórva hevertek körülötte, csak alsónemü volt rajta.

A városi hatóság öngyilkosság mellett döntött, a fiú hozzátartozói viszont nem értettek egyet, mivel sérülései komolyabbak voltak annál mint amit a tízméteres zuhanás okozott volna.

1939. január 5-én  különös eset történt. A 17 éves Maria Talarico, aki nem ismerte Giuseppe-t,

 éppen a hídon ment át a nagyanyjával, amikor hirtelen térdre rogyott, és delíriumba esett. A nagyanyja egy járókelő segítségével hazakísérte a lányt. Amikor a lány magához tért, már nem önmaga volt. Idegen férfihang szólalt meg

a szájából, és azt állította, ö Giuseppe Verardi.

Giuseppe nyughatatlan szelleme teljesen hatalmába kerítette Mariát, még levelet is írt az anyjának a saját kézírásával.

Ugyanezen a napon, este a kísértet különös pantomimra kényszerítette Mariát, amelyben újraélte az utolsó estéjét Sianoban. Eljátszotta, hogy iszik és kártyázik, mint Giuseppe azon a végzetes estén. A kísértet rengeteg bort ivott, bár

Maria soha nem fogyasztott többet egy pohárkánál étkezés után. Ezután Maria verekedést színlelt a kártyapartnerekkel, amely feltehetöleg a hídon zajlott le. Giuseppe anyja másnap meglátogatta Mariát. A szellem azonnal megismerte és leírta sérülései jellegét. A gyilkosait is megnevezte, akik közül csak kevesen éltek már Sianoban. Maria ugyanezen a napon, még mindig megszállott

Állapotban, elment a végzetes hídhoz. Levette ruháit, és pontosan úgy feküdt le a földre, ahogy a fiú testét megtalálták.

Néhány perc múlva felébredt és semmire nem emlékezett.

Olaszország egyik leghíresebb lelki jelenségekkel foglalkozó tudós, Ernesto Bozzano tanulmányozta az esetet és 1940-ben beszámolót írt róla.

EMBERI ÖNGYULLADÁSOK

1985. január 8-án a 17 éves Jacqueline Fitzsimmons, aki szakácsnak tanult a HaltonTechnikal College-ban az angliai Cheshire Widnes nevű városában, már kiment a konyhából, és az osztálytársaival beszélgetett a folyosón, amikor hirtelen lángra lobbant. 
 J. először égő érzésről panaszkodott a hátában a barátnőjének, Karen Glenholmesnak.
- J. azt mondta, nem érzi jól magát - mesélte Karen. - Füstszagot éreztünk, aztán lángolni kezdett a blúza. Kiabálni kezdett, hogy segítsünk, és azt mondta, az egész teste ég. Pillanatokon belül már a haja is lángolt.
 A közelben lévő oktatók és tanulók letépték J. kötényét, és megpróbálták eloltani a ruhájába kapó lángokat. Ezután sietve kórházba vitték, ahol kiderült, hogy égési sérülései nagyon súlyosak; bőrének 18%-a elégett. Tizenöt napos intenzív kezelés után a lány meghalt.
Bert Gilles, cheshire-i tűzoltótiszt elismerte, hogy ő is értetlenül áll az esettel szemben.
- Hét szemtanút is kikérdeztem - mondta -, de eddig semmilyen magyarázatát nem találtam a tűznek, bár nem zárhatjuk ki az öngyulladás lehetőségét.
 A halottkémi jelentés megállapította, hogy J. F. ,,szerencsétlenség" követkztében halt meg, ami igaz is.  

Rémtörténet (nemtudom mennyire igaz de szerintem megéri kirakni)

A titokzatos Caspar Hauser

1828. május – Németország, Nürnberg:

Egy tavaszi május reggelen a jószívű Georg Weichmann varga, szerencsétlen kinézetű, tizenhat éves forma fiút látott meg a házával szembeni téren. A fiú rongyokba öltözve, egy pár, lábára nem illő cipőben cammogott és nagyon szánalmas benyomást keltett. A varga megsajnálta őt és azonnal odalépett hozzá, hogy megkérdezze ki ő és mit keres. A legényke nem tudott egyetlen értelmes szót sem kibökni, majd hirtelen egy borítékot nyomott a férfi kezébe. Ez volt ráírva: „A 4. század kapitányának, 6. huszárezred.”

A tanácstalan foltozóvarga erre a kapitány közeli házába vitte a fiút, aki nem tartózkodott otthon. A szolga, míg a házigazdára vártak, étellel kínálta őket. Weichmann legnagyobb csodálkozására, a kiéhezettnek látszó gyermek nem nyúlt sem a húshoz, sem a kolbászhoz, ellenben a kenyeret mohón majszolni kezdte.  

Végre megérkezett a kapitány. Felbontotta a borítékot, amelyben két levél volt. Az egyikben ez állt: „Küldök magának egy fiút, aki ég a vágytól, hogy katonaként szolgálja hazáját. Csecsemőkorában tették ki a küszöbömre. Tíz saját gyerekről kell gondoskodjam, nem tarthatom őt tovább.” A levél kegyetlen fordulattal folytatódott: „Ha nem tart rá igényt, ölje meg, vagy akassza fel a kéménybe.”A másik levelet a gyermek igazi anyja írta és 1812-ben kelt: „Gondoskodják a gyermekemről. Az apja a 6. huszárezredben szolgált.” 

A kapitány undorodva nézett a hanyagkülsejű kamaszra és a varga tiltakozása ellenére a közeli rendőrőrsre kísérték, ahol fogdába vetették. Míg sorsáról nem döntöttek, itt őrizték. A foglár megdöbbent azon, amit látott. A fiú órákig képes volt mozdulatlanul ülni egyhelyben, jobban szerette a sötétséget, mint a világosságot és úgy mozgott benne, akár egy macska. A foglár mindennap, órákat szánt arra, hogy a fiút írni-olvasni tanítsa, aki amúgy igen eszes gyerek volt. Az egyik szó, amit gyakran leírt, a reiter volt, mely a huszár német jelentése. A másik pedig egy név:Caspar Hauser. Utóbbiról úgy hitték, talán a fiú neve lehet.

Caspar mindössze hat hét után már képes volt arra, hogy elmesélje nyomorult életének történetét. Egész nap és egész éjjel bezárva tartották egy sötét helyiségben, ami alig lehetett nagyobb 3-4 négyzetméternél. Rongyokból vetett durva ágyon aludt és soha nem látott se bemenni, se kijönni senkit. Valahányszor felébredt, egy tálon kenyeret és egy korsó vizet talált. Néha sós íze volt a víznek és mély álomba merült tőle. Amikor felébredt észrevette, hogy míg aludt, a haját és a körmét levágták. Csak egyetlenegyszer került kapcsolatba emberi lénnyel, amikor egy kéz papírt és tollat nyújtott be cellája ajtaján, és segített neki leírni ezt a három szót: reiter, Caspar Hauser. Egy napon cipőt húztak a lábára, borítékot nyomtak a kezébe és mire felocsúdott, már Nürnberg utcáit rótta céltalanul.  

A fiú története futótűzként terjedt a városban, s Casparból egyszerre ismert ember lett. Az egész országban meghirdették, jelentkezzen az, aki ismeri a fiút vagy bármit tud róla. Persze jelentkezett mindenféle szélhámos, nem beszélve a napvilágot látott különböző pletykákról.  

A vallásos emberek azt pusmogták, csakis az ördög fattya lehet. A misztikusok úgy vélték, talán egy idegen bolygóról került a Földre, mások meg voltak győződve arról, hogy Caspar királyi vérből való. 

Bármilyen furcsa, utóbbi teória nem is volt olyan hihetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik. 1812-ben, amikor Caspar született, a tartomány uralkodójának Károly nagyhercegnek, és nejének Stephanie nagyhercegnőnek fia született. Ám agyhártyagyulladásban meghalt, legalábbis ezt mondták az orvosok. A házaspárnak nem született több gyermeke, s mikor 1829-ben a nagyherceg meghalt, az uralkodás átszállt a hochbergi grófnő férfirokonaira.  

Tehát Caspart a város szárnyai alá vette és George Daumer professzor, a köztiszteletben álló filozófus és tanár házában élt. A professzor rövid idő alatt megtanította a fiúnak a helyes viselkedést és Caspar hamarosan az előkelő szalonok kedvenc figurája lett.  

Egyik éjjel, a hazaérkező professzor vérbe fagyva találta meg Caspart a ház alagsorában. Számos szúrásnyom látszott az arcán és a nyakán, s csak a csodával határos módon sikerült életben tartani. Miután Caspar rendbejött, elmesélte, hogy egy álarcos férfi támadta meg. Hamarosan szárnyra kelt a pletyka, miszerint a férfi bérgyilkos lehetett, akit Hochberg grófnő bérelt fel, hogy a jogos örököst eltegye láb alól.  

Egyre többen voltak azok is, akik kételkedtek Caspar történetében. Az még hagyján, hogy a talált gyerek érdekes múlttal rendelkezik, dehogy mindjárt királyi vérből származzon…abszurd. A rendőrség kénytelen volt Caspart védőőrizet alá venni, de ekkorra a város hangulata annyira a fiú ellen fordult, hogy az már visszafordíthatatlanná vált. Elegük lett belőle.  

Ekkor a véletlen Caspar segítségére sietett. A városban járt egy angol gróf, bizonyos Lord Stanhope, aki megismerve a fiú történetét, nagy érdeklődést tanúsított Caspar iránt és rávette a városi tanácsot, hogy adják át neki a fiú törvényes gyámságát. 1831-ben bejárta Európát, hogy a csodafiúval elkápráztassa a szalonokat. Később a gróf Magyarországra

vitette a fiút „abban a reményben, hogy itt fény derülhet Caspar származásának rejtélyére”. (azt nem írja a forrás vajon mi vezetett ehhez a következtetéshez - megjegyzés: Csiribusz) 

Kétévi utazgatás után aztán a nemes lord ráunt „játékszerére”, nem vállalta tovább a fiú tartását és Caspar ismét földönfutó lett. Egy Meyer nevű puritán, gonosz lelkész gondjaira bízta és a Nürnberghez közeli Ansbach városába került. Itt könyvkötő lett az akkor már huszonegy éves ifjúból.  

1833 decemberének egyik estéjén, éppen hazafelé tartott egy parkon keresztül a munkából, amikor ismeretlen tettes rátámadt és késsel többszörösen mellbe szúrta. A halálos sebesülés ellenére Caspar haza tudott támolyogni, ám a lelkész egyetlen szavát sem hitte el. Azzal vádolta a fiút, hogy csak feltűnősködni akart és ezért sebezte meg magát. Ágyba fektették, de a rendőrséget nem értesítették. Három nappal később Caspar belehalt sérüléseibe.  

A rendőrség később kiszállt a tetthelyre és találtak egy fekete tárcát, benne a következő levélkével: „Hauser meg tudja magának mondani, hogy ki vagyok. De hogy megkíméljem őt ettől a feladattól, inkább megmondom magam. A bajor határról, …-ból való vagyok…A nevem MLO.”A gyilkost soha nem találták meg. 

Az akasztott ember bosszúja

Ismerősöm házában lakott egy házaspár, akik egyfolytában veszekedtek. Szünet nélkül marták egymást. A férjnek már az is megfordult a fejében, hogy elteszi láb alól az asszonyt, vagy legalábbis úgy ráijeszt, hogy belebetegedjen. Ördögi ötlete támadt...

A nappaliban felszerelt a plafonra egy kampót, rákötött egy kötelet, majd ügyesen kipárnázott egy ruhafogast, amit berakott a zakója nyakába. Mindez arra kellett, hogy 

eljátszhassa, hogy felkötötte magát. Mikor elkészült, ráakasztotta a kötelet a fogasra, ráállt egy sámlira és felvette a zakót. 

Így várta, hogy jöjjön az asszony. Amikor hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban, gyorsan 

kirúgta maga alól a sámlit és ott lógott a nappali közepén. A felesége belépett, a látványtól felsikoltott, majd egyből elájult. Hallván ezeket a zajokat, a szomszéd öregasszony áttipegett megnézni, mi a baj. Látta az akasztott embert, valamint az élettelenül heverő feleséget. Majd gondolt egyet, és nekiállt kipakolni a fiókokat. 

A férj meg csak lógott ott és persze mindent látott. Fortyogott magában, hogy micsoda szemétség és hogy ő most mit tegyen. Minden erejét összeszedve meglendítette a lábát és fenékbe rúgta a szekrényben matató szomszédasszonyt, aki erre összeesett és belehalt az ijedtségbe. Az ügy bíróságra került, azzal vádolták a férfit, hogy megölte a szomszédját. Az ügyvédnek sikerült őt felmentetnie.